'Sosem voltam jó az érzelmeim kifejezésében, de az istenért, szeretlek! '
Hirtelen minden előtört bennem,a sok boldog együtt töltött percek,de a fájdalmas pillanatok is egyaránt.Ott állt előttem az a férfi,akiért én tűzbe mennék,ott áll előttem az a férfi,aki engem holtan akar látni,állítja,hogy nem szeret,és ott áll az a férfi aki a világot jelenti nekem.Nem tudtam,hogy mit kellene mondanom,vagy hogy mit kéne tennem.Féltem,hogy mit fog mondani,ha tényleg nem szeret,ha sosem szeretett.Damon arrébb állt az ajtóból,én pedig óvatos léptekkel léptem át a Salvatore ház küszöbét.Amint beértem Elena,mint az őrült rohant le a lépcsőn egyenesen a nyakamba.
- Úgy hiányoztál. - ölelt még szorosabban.
- Te is. - mosolyogtam.
- Hol voltál?
- Ömm..a régi lakásomon.De nem biztos,hogy maradok. - tettem hozzá halkan a végén,és félve pillantottam Damonra.
Elena elég furcsa fejet vágott,de gondolom tudta,hogy miről is van szó.Csend lett,nem szólt senki semmit,ami már kezdett kissé kínos lenni.
- Én azt hiszem magatokra hagylak titeket. - szólalt meg végül Elena.
Halványan bólintottam,majd Damon felé fordultam.
- Nem gondoltam volna,hogy visszajössz.
- Én sem.De hát ember tervez Isten végez. - mosolyogtam,és leültem a kanapéra. - Tudod,mind azok ellenére,hogy holtan akarsz látni,állítólag gyűlölsz és sohasem szerettél,én azt hiszem,hogy még is szeretlek.Én nem akarom senki agyát húzni,és ne aggódj nem maradok itt,nem fogom felbolygatni az életedet,igazából már én sem értem,hogy mit keresek itt.Csak akartam,hogy ezt tudd.Ennyi. - álltam fel.
Még egyszer Damon szemébe néztem - talán utoljára - nem láttam benne semmi gyűlöletet,vagy haragot,inkább csak kétségbeesést.De nem akarok vele úgy együtt lenni,hogy nem szeret,nincs szükségem még egy csalódásra.Mivel úgy láttam,már nem fog semmit mondani,elindultam az ajtó felé,szememből egy könnycsepp gördült ki nem töröltem le hagytam,hogy végig folyjon az arcomon.Már csak pár lépés választott el az ajtótól,mikor Damon megragadta a kezemet,és magához húzott.
- Szeretlek. - nézett mélyen a szemembe.
Ez volt az a szó,amire mindig vágytam,bár már egyszer kimondta de nem nagyon hittem,hogy tényleg igaz.Bíztam,hogy igazat mond,de akkor is ott volt bennem,hogy hátha hazudik.Hisz az elmúlt pár nap ezt igazolja.Tudtam,hogy Damon nem egy érzelgős ember,és soha nem is volt,meg nem is lesz.De ebben a pár napban kegyetlen volt velem,akit állítólag szeret.De nem érdekelt semmi,csak a pillanatnak éltem.Damon az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet.Egy ideig a szemembe nézett,majd lassan megcsókolt.Pont úgy,mint anno,ebben a csókban minden benne volt,az elmúlt napok történései.Felvett az ölébe,és a szobájába vitt..
Reggel boldogan ébredtem fel,Damon karjaiban.Ő még békésen szuszogott,óvatosan kimászta ölelő karjai közül,felvettem az egyik pólóját,meg egy nadrágot és lementem a nappaliba.Stefan magányosan ült a kanapén,így halkan - bár tudtam,hogy hallja - leültem mellé.
- Örülök,hogy újra itt vagy. - nézett rám mosolyogva.
- Én is. - mosolyogtam.
Ez a mosoly nem volt teljesen őszinte,hisz az egyik felem félt,ezt láthatóan Stefan is észrevette.
- Valami baj van?
- Nem.Csak..Mindegy hagyjuk. - dadogtam.
- Nekem elmondhatod. - simogatta meg a kezemet.
- Nem tudom,hogy jó ötlet volt-e ez az egész?! Hogy ideköltöztem,hogy sok dologra így reagáltam,hogy újra itt vagyok.Teljesen össze vagyok zavarodva.Tudom,hogy szeretem Damont,de vajon ő is szeret? Ez a sok kérdés,kétely megőrjít. - hadartam,s közben szemem könnybe lábadt.
- Bármennyire is tűnik hihetetlennek,szeret téged,látszik rajta.És mindenki örül,hogy újra itt vagy. - mosolygott biztatóan,majd szorosan megölelt.Meglepett,hisz annyira sosem voltunk jóba,hogy ölelgessük egymást,de jól esett,nagyon is.Miután elváltunk visszamentem Damonhoz aki még mindig aludt,felöltöztem majd visszaindultam a húgomért.Az út elég unalmasan telt,a rádióban is szar számok szóltak.Egyszer hirtelen azt éreztem,hogy valaki figyel.Lassan hátrapillantottam és Emilyt láttam a hátsó ülésen.Ijedtemben majdnem elsikítottam magam,de végül sikerült csendben maradnom.Biztos csak képzelem.Nyugi,nincs ott senki.Ezekkel a mondatokkal próbáltam magamat nyugtatni,sikertelenül.Kétségbeesetten fordítottam jobb irányba a fejemet,és immár mellettem ült.Féltem,nagyon féltem.
- Mit akarsz tőlem? - dadogtam idegesen.
- Csak segíteni szeretnék.Ne félj tőlem. - próbálta megsimogatni a kezemet ami a seb-váltón pihent,de gyorsan elrántottam azt.
- Hagyj békén. - motyogtam.
- Nem tehetem.Nem engedhetem,hogy bajod essen.
- Nem lesz bajom,csak hagyj békén.
- Miért félsz tőlem?
- Mert halott vagy. - kiabáltam könnyes szemmel. - És nekem nem megszokott,hogy halott emberekkel beszélek,főleg,hogy nem is vagy ember.Nekem ez sok.
- Megértem.De kérlek hallgass rám,és ne menj vissza a Salvatore házba. - kérlelt
Nálam most telt be a pohár.Nekem ne mondja meg senki,hogy hova mikor,kivel és miért menjek.Gondolkodás nélkül rántottam le a kormányt le az útról,egy hatalmas csattanás.Éreztem az ütközés fájdalmait,főleg a karomon.És se kép se hang.
/Damon/
Mikor felébredtem Lexi már nem volt mellettem.Felöltöztem és lementem a nappaliba,ahol szinte már mindenki ott volt.
- Hová tűnt Lexi? - kérdeztem
- Hazament a húgáért. - válaszolt Elena,lehetett hallani a hangján,hogy örül.
- Jajj,ne. - szólalt meg a boszi.
- Mi a baj?
- Lexi.Balesetet szenvedett.
A boszi amint kinyögte,hogy hol van Stefannal a lány nyomába eredtünk.Mire odaértünk már csak az összetörött kocsit láttunk,nyílván Lexit kórházba vitték.Bementem az egyik közeli kórházba,és szerencsére ott volt.Bementem hozzá,az oldalából egy cső lógott ki,és különböző gépek csipogtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése