' Tudod én annyira próbáltam boldog lenni.De nem jött össze,én nem hibáztatok senkit ezért.Talán én hibáztam.De most úgy érzem teljesen boldog lehetnék,csak sajnos ott a feltételes mód.'
Másnap elég nyűgösen ébredtem.Elegem volt mindenből.Semmi kedvem nem volt kimászni az ágyból.Damon már nem volt mellettem - ránéztem az órára mi fél 12-t mutatott - amit nem is csodáltam.A nap sugarai kelletlenül a szemembe világítottak.Úgy éreztem magam,mint a mosott szar.Nagy erőfeszítések árán kimásztam az ágyból,és lecsoszogtam a nappaliba.Senki nem volt ott Katherinen kívül.Ami már magában sem sejtett túl sok jót.
- Végre,hogy felkeltél. - nézett rám szúrósan.
- Elnézést,hogy mertem aludni. - morogtam.
Katherinet láthatóan meglepte ez a viselkedésem,sőt még engem is.
- Mindegy is. - váltottam témát. - Miért vagy itt? - sóhajtottam fel.
- Ma intézzük el Klaust. - mondta kissé feszengve.
Szemeim kidülledtek,hirtelen levert a víz.
- Hol vannak a többiek?
- Elmentek 'bevásárolni'.
- Biztos,hogy sikerülni fog? Nézd,tudom,hogy utálsz.De én már nem.Van benned valami amiért hasonlítasz rám.Neked sem volt könnyű életed,bár nem beszélsz róla túl sokat.De nem akarok meghalni.Oly sok idő után most érzem azt,hogy boldog vagyok. - mondtam könnyes szemmel.
- Működnie kell. - lágyult el a hangja. - Már én sem utállak,tényleg van benned valami amiért bízom benned.És a feltételezések,hogy Michael ölte meg a családomat igaz. - sóhajtott fel s a padlót kezdte nézni.
Teljesen elérzékenyültem.Nem lehet könnyű neki sem.Bármennyire is próbálja leplezni az érzéseit,igenis vannak neki amik néha felszínre törnek.És akkor egy teljesen új oldala mutatkozik meg,az amit kedvelek.Nem gondoltam volna,hogy valaha ezt fogom mondani,hogy kedvelem Katherine de ez így van.A múltja sok titkot rejt ahogy az enyém is.Bár az enyémek már szinte mind kiderültek - sajnos - de az övé nem.Tudtam,hogy nem fog mindent elmondani vagy talán nem teljesen az igazat.
- Mondd el,hogy mi történt. - léptem közelebb hozzá.
- Miért akarod tudni ennyire,hogy mi történt,hogy utána rohanhass a többiekhez elmondani?! - nézett rám.
Tekintete egyszerre volt kemény és könnyes is.Kissé nevetséges volt a helyzet,hogy azon parázik majd mindenkinek el fogom mondani a titkát.
- Mér mondanám el? Meg ha ma úgyis meghalok akkor nem mindegy?!
Katherine nem válaszolt csak fogott egy whiskys üveget majd leült a kanapéra,én pedig mellé.
- 17 éves lehettem amikor először találkoztam Klaus családjával.Először Klaus húgával Bekával.Őt különösen bírtam,jó humora volt kedves is meg szép is.Egyszer mikor náluk voltam akkor találkoztam a bátyjával.Aki meg kell hagyni akkoriban nagyon jól nézett ki.Nem tudtam,hogy ők vámpírok.Persze nem kellett sok idő Klaus és én hamar egymásra találtunk.Ekkor kezdtem érezni,hogy valami nincs rendben.Sokszor olyan dolgokat mondtam vagy csináltam amit én akkor soha nem tettem volna meg.De egy hang késztettet rá.Egyszer elhatároztam,hogy meglesem mit csinál egész nap.Talán nem kellett volna.Pont akkor pillantottam meg amikor egy fiatal lány vérét szívta,aki csöndben hősiesen tűrte.Először nem akartam elhinni,hisz vámpírok nem léteznek,ezzel a gondolattal próbáltam magamat nyugtatni,de nem sikerült.Gyorsan elrohantam onnan amíg lehetett.Otthon próbáltam a régi maradni de teljesen ez sem sikerült.Anya láttam rajtam,hogy nagyon feszült vagyok,de nem kérdezett semmit.Nem sokkal később megjelent Beka,aki eleinte kedves volt de nem sokkal később szeme vérben forgott.Ezen a helyzeten már semmilyen gondolat sem segített.Az érzés amit akkor éltem át,még soha nem éreztem.Majd utána a bátyja,Klaus is megjelent az apjával karöltve.Féltem.Féltem a haláltól,a következményektől.Egy szóval mindentől.A szüleim tudtak a vámpírok létezéséről,de sohasem meséltek róla.Próbáltak lebeszélni a Klaussal való kapcsolatomról,de mivel semmi rendes indokot nem tudtak felhozni,és mivel a szerelem vak. - nézett rám és halványan elmosolyodott - ezért nem hallgattam rájuk.Visszagondolva hiba volt,nagyon nagy.Klaus elrángatott a szüleimtől,és csak Michael maradt ott.Minden próbálkozásom kudarcba fulladt,hogy a szüleimet mentsem.Bármennyire hihetetlen szerettem őket,és nem akartam elveszíteni.Beka idő közben elnyögött egy 'sajnálom' szót és elment.Klaus át akart változtatni de találtam egy fadarabot és a szívébe döftem.Persze nem karó volt,ezért nem is hatott sokáig,de előnyszerzésre jó volt.Klaus egy szempillantás alatt termett előttem,és innen már nem volt menekvés.Megitatott a véréből majd kitörte a nyakamat.Szörnyű volt magamhoz térni,először azt sem tudtam,hogy ki vagyok ahogy azt sem,hogy hol vagyok.De nem sokkal később már mindenre emlékeztem.Kétségbeesetten rohantam vissza a szüleim házához,de már késő volt. - ezzel kiitta az üveg tartalmát.
- Sajnálom. - szólaltam meg halkan.
- Én is. - sóhajtott.
Ezzel pár szóval el is tűnt.Egyedül maradtam a hatalmas házban aminek most egy cseppet sem örültem.Végül leültem a konyhában az egyik székre és vártam,hogy lefőjön a kávé.Mikor lefőtt kiöntöttem egy csészébe és megittam majd leültem a nappaliba a kanapéra és csak vártam.Mivel kezdtem álmos lenni eldőltem a kanapén és elaludtam.
Arra ébredtem,hogy nyílik az ajtó s a szemem felcsillant és az ajtóhoz rohantam.De amikor megláttam,hogy ki áll velem szembe és hogy mi van nála az arcomról lefagyott a mosoly.
