7. fejezet – Vampire life?!

Sziasztok! Itt a következő fejezet, remélem tetszeni fog és kapok néhány komit. :) De előtte szükségem lenne egy kis segítségre. Na, szóval arról lenne szó, hogy tud- e valaki ilyen vagy ehhez hasonló képet szerkeszteni (felirat nélkül )? Ha, igen akkor nagyon kérem írjon a chatbe a továbbiakat pedig majd megbeszéljük. Előre is köszi. Jó olvasást! :)

/ Xenia /

-          Ne, várj. – ordítottam de már késő volt.

-          Mi van? – nézett rám.

-          Klaus megitatta a véréből mielőtt leszúrta. – nyögtem ki.

Damon arcán az izmok megfeszülték és némi félelmet is fel lehetett fedezni. Nem csodálom, hogy fél Nina haragjától, utálja a vámpírokat és most ő is azzá vált. Damon felkapta karjaiba s hazamentünk. Befektette az ágyába és csak vártunk ..

/ Nina /

Mikor felébredtem megdöbbenve vettem tudomásul, hogy Damon ágyában fekszem. Olyan furcsán éreztem magam, nem fájt semmim de valami mintha átalakulna bennem.

-          Jól vagy? – kérdezte a barátnőm.

-          Nem tudom. Nem annyira .. Mi történik velem?

-          Átváltozol. – közölte Damon.

-          Tessék? Még is mivé? – rémültem meg.

-          Vámpírrá. – válaszolt hosszú csend után.

-          Mi? Nem, az nem lehet. – motyogtam magam elé.

-          De még nem teljes az átalakulás. Ahhoz, hogy végleg vámpír legyél embervért kell innod.

-          Soha.! – feleltem határozottan. – Inkább meghalok, minthogy vámpír legyek és emberek öljek mint te. Nem akarok egy undorító szörny lenni. – mondogattam sokkal inkább magamnak, mint neki.

-          Azt hittem több élni akarás van benned, de úgy látszik ezúttal én tévedtem. – sétált ki az ajtón Damon.

-          Nem akarom ezt. – mondtam könnyes szemmel. – Ölj meg. – néztem Xeniára.

Egy ideig döbbenten nézett rám majd látszott rajta, hogy mérhetetlenül dühös.

-          Te normális vagy? – emelte fel a hangját. – Nem fogod csak úgy feladni harc nélkül. Vámpír lettél, na és? Sokkal erősebb leszel, Katerina félni fog tőled, mint a tűztől. – lelkesített több, kevesebb sikerrel.

-          Nekem ez nem éri meg. – jelentettem ki.

Xenia épp válaszolni akart, mikor Damon toppant be az ajtón kezében egy bögrével, amiben nyílván nem tej volt.

-          Idd meg. – nyomta a kezembe.

Vörös volt és büdös, csak reménykedni tudtam benne, hogy nem vér.

-          Mi ez? – kérdezte fintorogva.

-          Amire most a legjobban vágysz. Vér.

-          Én ezt nem iszom meg. – raktam le a bögrét.

Az undorom azonban nem tartott olyan sokáig, mint hittem. Damon igaza lett, szomjazta a vérre jobban, mint egész életemben bármi másra. Fájt a szájpadlásom, úgy éreztem magam, mint egy kisbaba akinek jön a foga.

-           Idd már meg. – nézett rám Damon.

-          De ez olyan … - egyszerűen nem tudtam szavakba önteni ami bennem volt. – Ez embervér?

-          Nem.

-          Hazudsz. – emeltem fel kissé a hangom.

-          Higgadj már le. Az öcsém erdei diétán él. Szóval bambi vagy nyuszi. – magyarázta. – De később majd az emberi vértől sokkal erősebb leszel. – tette hozzá.

-          Nem lesz olyan, hogy később. – a kijelentésemet Xenia szúrós szempárai követték.

Minden undoromat félretéve utat engedtem a vér iránt érzett vágyamnak. Félve ugyan, de kezembe vettem a bögrét és belekortyoltam. Így félig vámpírként a vérnek teljesen már íze van, sokkal jobb. Végül a bögre elég hamar kiürült.

 Ezek után egyre nehezebb volt elviselni a vér hiányát. Bármennyire fáj kimondani némelyik pillanatban még Xeniát is megharaptam volna, pedig ő lenne az utolsó ember akit bántani akarnék. Próbáltam minden kis aprósággal elterelni a gondolataimat a vérről. Egy dolog azonban nagyon érdekelt: nekem most nem lehet gyerekem? Elméletileg nem hisz halott, vagy mi de közben még is élek. Nem értem, egyeztem ki ezzel a fejemben motoszkáló kis hanggal.

-          A falnak magyarázok? – bökött meg Damon.

-          Hm? – kérdeztem vissza, mire mindenki megforgatta a szemeit.

-          Jól van na, nem ti fogtok meghalni meg élni. – mutogtattam.

Erre mindketten döbbenten néztek rám.

-          Tanárnak ne menj el. – jegyezte meg Damon.  – Min gondolkoztál ennyire? – terelte el a témát.

-          Nekem soha nem lehet gyerekem?

-          Tudtommal nem. Ha csak nem fogadsz örökbe egyet.

Nem mondom ez egy kicsit bántott. Idáig soha nem gondoltam bele, hogy nekem gyerekem legyen, úgy gondoltam túl fiatal és felelőtlen lennék hozzá. De idővel biztosan szerettem volna családot, szerető férjet aranyos kisbabát.

Nem válaszoltam semmit, csak magam elé bámultam. Majd furcsa hangokat kezdtem hallani. Ennek következtében a fejemet is próbáltam a hang irányába fordítani.

-          Miért hallom ezeket?

-          Vámpír hallás. Megjött Stefan. – szólt Damon.

Úristen. Én nem akarok ilyen hangokat hallani.

-          Sziasztok. – jött be az emlegetett. – Hogy vagy Nina? – jött közelebb.

-          Mintha érdekelne. Amúgy meg szarul. – lettem hirtelen dühös.

Ilyet még sohasem éreztem, mint akkor. A düh amit éreztem leküzdhetetlen volt, úgy éreztem, hogy ölni tudnék. Levegőre van szükségem.

-          Hé, hova mész? – kérdezte Stefan.

-          Sétálni. – morogtam, ezzel kiléptem az ajtón.

-          Ez nem biztos, hogy jó ötlet. – kiáltott utánam, hihetetlen, hogy mennyi mindent hallok.

Az utcán meglepően sok ember mászkált és nekem minden erőmre szükségem volt, hogy ne menjek oda s egyem meg. A tónál egy kisebb buli volt, benéztem kicsit. Ahogy sétáltam a fák között valaki rám támadt, én pedig ösztönösen védeni kezdtem magamat , nem számolva a kissé megnövekedett erőmmel. A férfi keze vérezni kezdett .. Ennyi volt az önkontrollom. Éreztem, hogy arcomon megjelennek az erek és a fogaim is megnőttek. Gondolkodás nélkül vetettem rá magam a férfi kezére.

-          Nina ne. – ordított Stefan.

Elengedtem a férfi kezét s Stefanra néztem. Ekkor tudatosult bennem, hogy át fogok változni, véglegesen. Damon közelebb jött és felvett a karjaiba, mert magamtól képtelen voltam megmozdulni. Újra a Salvatore házban voltam. Az átalakulás teljesen más volt, mint vártam.

-          Ezúttal igazai vámpír lettél. – mosolygott Damon.

-          Pezsgőt nem akarsz rá inni? – kérdeztem flegmán.

-          Inkább whiskyt. – ezzel kiment a szobából.

-          Van valaki aki sokat tudna neked segíteni. – szólt hirtelen Stefan és tárcsázni kezdett.

Nem sokkal később egy szőke cicababa sétált be az ajtón, ha az első megítélésemre hallgatok akkor mi soha nem leszünk jóba.

-          Szia, Caroline vagyok. – nyújtott mosolyogva kezet.

-          Szia, Nina. – mosolyogtam s kezet fogtunk.

-          Az első és a legfontosabb amit tudnod kell az az, hogy minden érzés felerősödik benned. Ha szeretsz akkor nagyon szeretsz, ha viszont utálsz akkor az illető nagyrészt meghal, ha pedig dühös vagy szintén gyakran fognak emberek meghalni. – mondta, de nem túl boldognak.

-          Mi a baj? – kérdeztem.

-          Engem Katherine változtatott át több, mint két éve úgy, hogy én soha nem akartam vámpír lenni. Ezért bárkinél jobban tudom, hogy mit érzel most.

Meglepődtem, hogy Katherine 2 évvel ezelőtt itt járt, hisz végig vele voltam. Meg ha idejön elmondta volna. Valamit már akkor is titkolt. Carolinenal még sokáig beszélgettünk, majd menni kellett, mert találkozott Tylerrel aki állítólag vérfarkas. Úgy gondoltam itt a bosszú ideje.

-          Hová mész már megint? – fordult meg Damon a whiskys üveggel együtt.

-          Bosszút állni. – feleltem.

Vámpírgyorsaságomat kihasználva kevesebb mint 5 per alatt odaértem. Kopogás nélkül nyitottam be, Kat pedig békésen olvasgatott.

-          Szia, rég láttalak. Mi van veled? – állt fel.

-          Rohadj meg Katherine! – ordítottam.

Minden erőmet összeszedve a falnak szorítottam, ami talán túl erősre is sikeredett ugyanis a fal megrepedt.

-          Te .. vámpír vagy. – nyöszörögte.

-          Igen, és ez mind a te hibád. Ha nem jövünk ide élhettem volna tovább a normális életemet.

-          Beszéljük meg ezt higgadtan, oké?

A többieknek igazuk volt, Katherine úgy fél tőlem, mint a tűztől.

-          Én most is nyugodt vagyok, Kat. – vigyorogtam. – Itt az idő a bosszúra. – sziszegtem ..